Végül az időre bíztam a döntést, és a kutyussal a kabátomban elindultam haza. Nem mertem fölvinni éjfélkor a lakásba, így a fűtött biciklitároló adott neki átmeneti otthont arra az éjszakára. Egy dobozt kibéleltem ronggyal és beletettem a biciklikosaramba. Azon az éjszakán óránként csörgött az órám, és surrantam le a kis védencemhez a meleg tejjel.
A reggel 6-os látogatásomkor viszont rettenetesen sírt. Akkor jutott eszembe, hogy egyedül nem tud se pisilni, se semmit. Kerítettem egy zsebkendőt és az Anya tisztogató mozdulatait imitálva meglett a várt eredmény: a gyanúm beigazolódott. Majd újból kezdődött a sírás, úgyhogy nem volt más választásom, fölvittem a lakásba. Szegény szüleim majd kiestek az ágyból, de ahogy meglátták, ki nyüszköl olyan vigasztalhatatlanul, nem szóltak egy rossz szót sem. Előkerült egy cumisüveg, Anyu etette és dajkálta a kis árvát, (mindezt reggel 6kor, munka előtt!), Apu meg finoman emlékeztetett arra az ígéretemre, mely szerint több állatot nem viszek haza, (neveltünk már föl rigófiókát, Vazult; de volt süni, akit hiába vittem orvoshoz, és vettünk ki belőle 83 kullancsot, mégis elpusztult...). Szóval okulva az előzményekből és látva egyszem lányuk bömbölését az elpusztult védenc mellett, kénytelenek voltak meghozni a fent említett megszorítást.
De ez esetben nem volt mese, a kiskutya ott volt, teljes fizikai valójában és körmömszakadtáig ragaszkodtam hozzá. Kaptam még pár szülői "áldást", majd a picilánnyal elindultunk Dr Perényi Lacihoz, véleményem szerint a legjobb és legemberségesebb állatorvoshoz (ideértve a csapat többi két tagját Tónit és Janit) és kíváncsian vártam, mi jót mondanak a védencemre. Kaptunk tejpótló tápot és pár hasznos tanácsot, de mindemellett felhívták a figyelmem arra a szomorú tényre, hogy nem 100% az esélyünk az életben maradásért vívott hosszú küzdelemben. Valami azt súgta, mégis sikerülni fog.
És megkezdődött egy nagyon kemény másfél hónap. Éjszaka másfél óránként keltünk fel felváltva a szüleimmel Kodihoz, volt mikor fél órát is "nyaggattuk" egy-egy büfiért, vagy egyéb "dolgokért", és mekkora öröm volt, mikor végre sikerült!!!
Kodiban tombolt az életösztön, hatalmas étvággyal és lendülettel szívta a tápszert magába és szépen fejlődött.
Óriási élmény volt látni, hogyan törnek elő a pici tűfogak az ínyébol, figyelni, ahogy napról napra jobban kinyílik a kis szeme és végigmosolyogni az első tétova, csetlő-botló lépéseit!!! Rengeteget tanultam tőle!
Kodi mára már egy 3 hónapos szeleburdi kamaszlány lett, az egész családot elbűvölte, igazi rosszcsont, akire nem lehet haragudni. Csak ránéz az ember a vigyori pofijára és a mérge szertefoszlik.
Ha belegondolok, egyedül nem tudtam volna végigcsinálni... Ha nincsenek ilyen nagyszerű, állatbarát szüleim és a szintén állatbolond barátom, aki alkalmanként átvállalta a picilányt, mikor már alig vonszoltuk magunkat a kimerüléstol, nem tudom mi lett volna?? De ezen kár örlődni, mert nem így lett.
Azt az Embert, aki egy ilyen kis védtelen teremtéssel ezt tudta művelni, nem tartanám említésre méltónak, a véleményemet róla nem írnám le, bár szerintem sokan sejthetik, még azok is, akik csak kicsit szeretik az állatokat.
Ezt a kis történetet szerettem volna megosztani minden állatbaráttal, én, a boldog, immáron háromszoros kutyatulajdonos!