Egy kis történet
Minouche 2004.08.21. 13:41
Az a nap is úgy indult, mint a többi... Április 6-ot írtunk, az időjárás esős volt, nyirkos és hideg. Az eső kitartó volt, akkor sem adta fel, mikor az éj sötétje már ráborult a városra. Barátnőmmel sétálgattunk Tarján utcáin. Nyugodt volt az éjszaka, az esőcseppek egykedvűen verték a járdát. Teljesen belemerültem gondolataimba, mikor keserves nyüszítés szakította meg a csendet. Elképzelésem sem volt, hogy honnan jöhetett, arról meg főleg nem, hogy kié volt az a vékony hangocska. Barátnőm próbált továbbterelgetni, de akkorra már megszilárdult bennem az elhatározás, hogy a végére járok a dolognak. Összecsuktam az ernyőt, próbáltam a sírás irányába haladni és így jutottam el egy aranyeső-bokorhoz. Sötét volt, az esőcseppek folytak végig az arcomon, alig láttam valamit. Kicsit beljebb küzdöttem magam a bokorba, de egy chips-es zacskón kívül semmit nem találtam. A nyüszítés erősödött, és egyre nyílvánvalóbbá vált, hogy a kis "hangforrás" a zacskóban foglal helyet. Gondolatok cikáztak a fejemben, attól rettegtem, hogy egy csapat újszülött kiscica van benne. Na akkor mit csináltam volna?? Ott biztos nem hagytam volna őket... Gyorsan elhessegettem a félelmeimet és összeszorult gyomorral óvatosan kiborítottam a chips-es zacskó tartalmát a nedves fűre. Egy maréknyi fekete valami gurult ki belőle, aki éktelen sírással adta tudtomra, hogy megvan, akit kerestem. Le voltam dermedve, de gyorsan fölkaptam a kis csöppséget, és kivittem a lámpafényre. Egy koromfekete kiskutya vacogott a kezemben. Beraktam a kabátom alá, és rohantunk föl barátnőmhöz. Dörzsölgettem az átfagyott kis testét, és ahogy melegedett, úgy hagyta abba a sírást. Fönt a lakásban jobban meg tudtam nézni a kis árvát: hullámos fekete szőr, zárt szemek és pici puha "szuroktappancsok". Megnedvesítettem a kis száját, mert fogalmam sem volt, mióta szenvedhetett ott, tejet melegítettünk, és fecskendőből próbáltuk itatni, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy nem jó a tehéntej neki, de hála annak a kevéskének, amennyit belékönyörögtünk, nem száradt ki. Evés után egy meleg rongyba csavartuk, és a picurka el is aludt. Egy kicsit felsóhajtottunk... Néztem, ahogy nyugodtan szuszog, a természetnek ezt a kis remekét, azon töprengtem, miken mehetett keresztül ez a kis törékeny lélek, mikor az Anya biztonságos melegéből kiszakította a hitvány Ember, és hosszú, gyötrelmes halálba küldte VOLNA... Csakhogy nem számolt a kicsi hihetetlen életösztönével, azzal, hogy a végsőkig hívja majd az Anyát, aki helyett végül egy megrögzött állatbolond siet a segítségére. Így töprengtem, mialatt az elérzékenyülés és a vad düh vívta bennem ádáz harcát. Majd hirtelen felmerült a kérdés: De hogyan tovább? Van már 2 kutyám a kertben, otthon a panelban is népes állatsereglet vár (törpenyuszkó, csuklyáspatkány, halak, stb.).
|