Úgy tetszik, a sziámi macskákkal kapcsolatban kétszeresen is igaz ez a megállapítás: vonzó, egzotikus, elragadó lény valamennyi. Amikor lapulnak, képzelt, vagy valódi áldozatuk után futnak, faágakra kúsznak, vagy egyszerűen csak a tűző napon süttetik magukat, a sziámi macskák azzá válnak, amik: valódi, kicsinyített ragadozókká, ám szemükben a gazda iránti odaadó szeretet fénylik. A sziámit egyesek mutációnak tartják, mások úgy vélik, hogy a nyugat-afrikai aranymacska (Profelis temmicki) leszármazottja. Mindenesetre Dél-Ázsia buddhista templomaiban ma is ott él szabadon a burma macskával egyetemben. A kérdés inkább az, hogy került Keletről Európába? Nos, ha igaz, Sir Owen Gould, az V. Rama sziámi király mellett szolgálatot teljesítő brit nagykövet figyelt fel ezekre a macskákra 1884-ben. Hazavitt két csokoládészínű példányt Angliába, és egyik leszármazottjuk az 1888-as londoni macskakiállításon "A legszebb macska" címet nyerte el. Mozgékony, eleven, kíváncsi természetű állat, meglehetősen kényes és igényes. Alkalmazkodóképessége viszont egészen rendkívüli. Legvonzóbb tulajdonsága a gazdája iránti - néha túlzott! - szeretet. A gondoskodást, törődést, kedveskedést túlfűtött ragaszkodással honorálja.

Fókaszínű sziámi: szőrzete igen rövid, finom tapintású, meleg krémszínű, hátulsó részén enyhén sötétbe hajló, a gyomor és a mellkas tájékán világosabb. A szőrvégek mély fókabarnák.

Csokoládészínű sziámi: elefántcsontszínű test, a szőrvégek meleg kakaó-, az orr és a mancsok fahéjszínűek. Szemei sötétkékek. Az erőteljes farokgyűrűzöttség hiba.

Fókajegyű sziámi (seal-point): Kontrasztos színeződésű, ez a szőrzet alapszínéből a pofán, a füleken, a farkon, a végtagokon jelentkező sötétebb pigmentáltságból (ezt nevezzük akromelániának) adódik. A legismertebb szín a fókajegyű, mert itt a legkifejezettebb a színkontraszt. A jegyek a fóka színére emlékeztetnek, sötétbarnák, a szőrzet alapszíne bézs, de a háton megengedett a sötétebb tónus is. Az orrtükör és a talppárnák színe szintén fókabarna.

Kék jegyű sziámi: Először 1894-ben tesznek róla említést, önálló színváltozatként 1936-ban ismerték el. Teste hosszú, középnagy, végtagjai hosszúak, karcsúak, a hátsók hosszabbak az elsőknél. Ennek köszönhető, hogy a hát vonala nem egyenes lefutású, hanem hátrafelé enyhén emelkedik. A mancsok kicsik és oválisak, farkának már a tövénél vékonynak kell lennie, a vaskos farok súlyos hibának számít. Feje középnagy, hosszúkás, széles, a homloka egyenes vonalú, az orr irányában elkeskenyedik. Füle nagy és széles. Szeme sötétkék és mandula formájú. Szőre rövid és fénylő, testre simuló, alapszíne gleccserfehér világoskék tónussal.

Csokoládéjegyű sziámi: A sziáminak 18 különböző színváltozata ismert, a csokoládéjegyű sziámi alapszíne elefántcsont, akromelániás jegyeik tejcsokoládé-barnák, ugyanilyen színű az orrtükrük és a talppárnáik is. A szabványosításra 1949-ben került sor. A hason lévő sötét foltok hibának minősülnek, pontlevonással büntetik. A fóka- és csokoládészínű sziámik népszerűségi indexe az utóbbi időben rohamosan csökken, számuk ennek megfelelően egyre kevesebb.
(folytatás a következő bejegyzésben!)