A lovak társas lények: nem szeretnek egyedül lenni, és kapcsolatteremtésükben fontos szerepe van az érintésnek, gyengéd harapdálásnak, és nyalogatásnak.
Rokonok: Zebrák (hegyizebra, crey-zebra), szamarak (núbiai szamár, félszamár), vadló.
Haszon: A lótej Ázsia egyes részein nemcsak a kiscsikó számára fontos táplálkozásforrás, az emberek is fogyasztják, mivel rendkívül egészséges, tápláló.
Különlegesség: A ló a páratlanujjú patások közé tartozik, ahová rajta, és közvetlen családtagjain, a szamarakon kívül még – bár ez némileg igazán meglepően hangzik - csak az orrszarvúakat és a tapírokat sorolják. A lófélék lábain csaknem az összes ujj visszafejlődött, csak a középső maradt meg, amely viszont úgy megerősödött, hogy könnyűszerrel elbírja nem csak a saját, de a rajta ülő lovas testsúlyát is.
Nevek: A hím lovat csődörnek, vagy ménnek, a nőstényt kancának, kicsinyét csikónak hívjuk. A csikó életkorát a fűvel mérjük: másodfű, harmadfű, aszerint, hogy hányszor látta a legelőn a tavaszi fűsarjadást. A paripa eredetileg herélt mént jelent, de egyben pompás hátaslovat is, ekkor ugyanis nagy termetük és jóindulatú természetük miatt a heréltek voltak a legkedveltebb hátasok. Az öreg, sovány lóra mondják, hogy gebe.
Jól érzi-e magát? Bár az istálló védelmet nyújt, a ló a szabad ég alatt érzi igazán jól magát, „barlangi ló” sohasem létezett!
Mondák, hiedelmek: Az ókori görögök számtalan különös teremtmény létezésében hittek. Egyik volt közülük a kentaur, melynek négylábú lótestéhez emberi felsőtest csatlakozik (a Harry Potterben is van ilyen állat). Elmaradhatatlan fegyvere volt az íj, mellyel akár vágtázás közben is célba talál.